Önmagában képtelennek tűnik, mégsem tudok másképp írni, festeni csak, ahogy adják a ritmust, és ütemesen követik egymást a sorok ecsetvonások. Azokon a láthatatlan csatornákon gondolkodom, amiken eljutunk egymáshoz, ahogy elmondjuk egy perc vagy egy óra, akár egy év történését villanások alatt.
Hogy tudunk egy percből sok százat kihozni? Hogy lehet egy életből sok másikat formálni? Nagy kérdés és jó körbejárni, mert ezek azok a gondolatok, amik legbelül mindenkiben megfordultak, ha nem pont így, ilyen szavakkal megfogalmazva de felbukkantak számtalanszor olyanok:
Hogy élhetnék örökké?
Hogy élhetnék-e egyáltalán örökké, miért is lenne az jó?

A válasz sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb, mint azt hinnénk, vagy gondoltuk volna.
Akik elmerengenek, nem bután néznek csak magukban, akik futnak, és kilométereken át elhagyják saját körvonalukat, akik hegyet másznak, és tovább- tovább másznak, akik úsznak hosszakat, a magány teljességét élik át fizikailag ez az egyetlen módja, hogy az egy perc számtalan másikat hozzon be magával. Ahogy az idő megáll, és széles vászonként kifeszül, a szobán keresztül beront sok más kép és elindítanak újabbakat.

Ezeken, a csatornákon gondolkodom, itt járok föl-alá képeken, sorokon keresztül fejtem ki, mintha a magot keresném, de egyre mélyebbre - mélyebbre kerülök, újabb és újabb helyeken járok, kiaknázhatatlan kincsek sokasága vesz körül. Képek, amik kintről átfolynak rajtam aztán a szememen, agyamon, szívemen, karomon át kikerülnek újra………